szemlelet

A logika ösvényén, a nem cselekvés, önös szándék nélküli fonalát követve, a létező valóság különös arcát sikerült megpillantanunk. A világkép, ami kirajzolódott, az eredetmondákkal összemérhetően különös, ugyanakkor úgy tűnik, logikailag ellentmondásmentes és a létező valósághoz illeszkedő gondolati konstrukciót alkot.

Az új szemlélet, a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész”, és a tovább már nem osztható elemi részek, mint szélsőértékek közötti átmenetekként értelmezi a létező valóság jelenségeit. Az elemi részek mérete zérus érték közelébe esik, így csak külső minőséggel, felső szélsőértéket képviselő mozgástartalommal rendelkeznek. A „Nagy Egész”, a minden létezőt magába foglaló jellegéből eredően, csak belső minőségekkel, és alsó szélsőértéket képviselő külső mozgástartalommal rendelkezhet, hiszen rajta kívül nem létezik semmi. Az axiómákra épülő rendszerelmélet szerint a rendszerek új minőségét a struktúra és annak állapota együttműködve képes megjeleníteni. Az elmélet a külső mozgástartalmat rendszer állapotként, a belső mozgástartalmat struktúraként értelmezi, így a szélsőértékek közötti átmeneti jelenségeket a külső és belső mozgásformák átmeneteiként azonosítja. A külső mozgásállapotok, belső struktúrákká fejlődése fokozatonként, egymásba csomagolt forgó szerkezetek formájában valósul meg.

E forgó szerkezeteket az alsó rendszerszintek tartományában, az elemek egyedi és ismétlődő tartós, kétszereplős úgynevezett binomiális együttműködései hozzák létre, majd ezt az együttműködést a magasabb rendszerszintek tartományában fokozatosan, az elemek csoportos együttműködései váltják fel, végül a „Nagy Egész” szintjén az együttműködések minden lehetséges kombinációja válik jellemzővé.
A szemlélet eredendően adott, „a-priori” tényként kezeli az elemi rendszerek halmazát, megváltoztathatatlan minőségét, valamint annak véletlen-periodikus jellegét. Az elemi rendszerek mozgástartalma periodikus jellegű, felső szélsőértéket képvisel, és két aspektusban képes megjelenni. A amíg mozgástartalom diszkrét aspektusa véletlen-periodikus, de nem pozícióváltozás jellegű különös jelenségként , addig a csoport aspektusa, elemi homogenitásként, véletlenperiodikus módon változó egyfajta mintázatként, vagy időritmusként nyilvánul meg.
Az elemi rendszerek halmaza alkotja a primer teret. A primer teret alkotó elemi rendszerek, kitüntetett irány nélkül, minden irányban, szélsőértéket képviselő mozgástartalommal rendelkeznek, így a tér eredő mozgástartalma tetszőlegesen kis térrészek esetén is zérusértékű.
Homogén káosztér mintázata

Ez a tér homogén, forrás-, és nyelő-mentes, konzervatív jellegű , amely irányjellemzővel sem rendelkezik, így a dolgozat értelmezése szerint homogén káosztér. E homogén káosztér mindössze az elemi rendszerek minőségének órajel aspektusát képes megjeleníteni, hiszen eredő mozgástartalma sincs, viszont minden pontja az elemi órajel szerint periodikus módon vibrál.
E káosztér elemei az úgynevezett háromdimenziós kölcsönhatás szerint, egyedenként mozognak és a véletlen találkozások során, az elemi kölcsönhatás elvén, tartós együttműködésre alkalmas mozgásformákba kerülhetnek. Ezek a mozgásformák a közel azonos irányú, de kissé kitérő pályán mozogva érintkező, majd egymáson legördülve, forogva tovább haladó golyók hasonlatával érzékelhetők. Mivel az elemi rendszerek minősége megváltoztathatatlan, így a primer tér aszimmetrikus az elemek együttműködése szempontjából és ebből következően folyamatosan keletkeznek tartósan együttműködő mozgásformák. Ezek a mozgásformák a rendszerek, amelyek új minőséget képesek megjeleníteni. Az új rendszerminőségek órajelük által eltérnek a környező káoszminőségtől, és kisebb mozgástartalmuk által eltérnek az elemi rendszerektől is.

A káosztól eltérő mozgásformák, az együttműködés elvét követve képesek újabb mozgásformákat, létrehozni, amelyek a szekunder tér, egymás után következő rétegeit, és egyben a rendszerszintek osztályait alkotják, hatvány függvény szerint növekvő rendszerminőség változékonyságot eredményezve. Minden tartósan együttműködő mozgásforma közös cirkulációt valósít meg, ez az együttműködés egyik lényeges tartalmi eleme, és ez határozza meg a rendszer órajelét, vagy más aspektusból szemlélve időléptékét. A közös cirkuláció az elemek térfogatánál nagyobb, úgynevezett virtuális teret feszít ki, amelyben az elemek mozgásuk által véletlenszerűen változó helyen, és egymást kizárva tartózkodnak. A virtuális terekből a cirkulációt alkotó elemek mozgása következtében kiszorulnak a hasonló struktúrával rendelkező rendszerek. A virtuális terek irányjellemzővel és külső mozgástartalommal is rendelkeznek. E mozgásformák létrejöttének a folyamata, a lehetséges események tekintetében aszimmetrikus eloszlást képvisel. Az aszimmetrikus jellegből eredően, pozitív mérleggel folytatódik a rendszerek tartós együttműködési formáinak önszerveződése, közben önmaguk is folyamatosan a primer tér hatása alatt állnak. A primer tér átjárja a rendszereket és az állandó anyagcserével tart kapcsolatot az elemi szinthez közeli mozgásformákkal. E kapcsolat eredményeként az együttműködő mozgásformákban egyes elemek véletlenszerű módon cserélődnek. E cserélődések a szekunder tér elemeinek egymás közti parciális jellegű viszonyaiban is megvalósulhatnak. A rendszerstruktúrák elemeinek cserélődése spektrum jellegű, és pozitív mérlegű a térfogati divergencia kibocsátás tekintetében, így megjelenik a rendszerek divergencia forrás jellege, valamint divergencia környezete. Az elemi kölcsönhatás elvén történő tartós rendszer együttműködések esélye a magasabb rendszerszintek irányában csökken, viszont megjelenik és fokozatosan meghatározó, szerepet kap, a rendszerek divergencia környezetének együttműködése.

Rendszerek találkozása esetén a szekunder tér részét képező, spektrum jellegű divergencia környezetek egymást megközelítve, a tartós együttműködés és annak ellentéte az együttműködések megszűnése szempontjából aszimmetrikussá változtatják a térkörnyezetet. A rendszerek közötti térben, az egymás irányában mozgó divergencia elemek, találkozásainál, a létező tartós együttműködések megszűnésére nagyobb az esély, mint a rendszerek külső környezetében. A rendszerek közötti térben, egy aktív zóna alakul ki, amelyben a spektrum jellegű rendszerkörnyezetek a parciális elvet követve, kölcsönösen bontják egymás hasonló szintű tartósan együttműködő mozgásformáit, és ennek eredményeképpen a közös spektrum minden egyes rétege egy szinttel csökken. A rendszerszint csökkenés a virtuális terek összeomlásával, térösszehúzódással és irányváltozással jár, továbbá értelemszerűen, az elemi szint feletti réteg esetében szekunder-primer térátmenet valósul meg. A jelenség, együttes hatását tekintve, térnyelőként jelenik meg, amelynél csatolt viszonyban szekunder térelemek alakulnak át primer térelemekké. A bomló rendszerközi terek gyorsulva összehúzódnak. Ez az összehúzódó hatás a rendszerek parciális egyensúlytartó képességén keresztül a rendszereket a közös térnyelő irányában, vagy ami ezzel egyenértékű, egymás irányában, elmozdítani törekszik. Ez a jelenség minden rendszer között, minden lehetséges kombinációban jelentkezik és együttes „Nagy Egész” szintű hatásként kifeszíti a szekunder teret. A szekunder tér minden eleme magasabb rendszer térfogati divergencia környezetéhez tartozik, így a térelemek egyetlen fraktál struktúrát alkotó szekunder térkonstrukciót alkotnak, amelynek tetszőlegesen választott eleme szintén fraktál struktúrát alkot. A szekunder tér fraktál struktúrájába épül a térnyelő konstrukciók fraktál struktúrája. A rendszerek a primer és a szekunder tér folyamatos gerjesztő hatása alatt állnak és térforrásokként, folyamatosan térfogati divergencia kibocsátással a szekunder teret erősítik. A térnyelők a térforrásokkal csatolt viszonyban a szekunder teret folyamatosan primer terekké alakítják, ezzel a primer és szekunder tér fraktál struktúrával jellemezhető, körforgás-szerű, dinamikus kapcsolata valósul meg. A magasabb szinteket képviselő rendszerek abszolút értelemben egyre nagyobb virtuális tereket, ugyanakkor fajlagos értelemben egyre kisebb belső mozgástartalom sűrűségeket, vagy struktúra sűrűséget képviselnek, így a primer tér felső szélsőértéket képviselő mozgássűrűségéhez viszonyítva a szekunder tér ritkább képződményként, a primer térrel közös valós térben parciális módon létezik. A szekunder térelemeket átjárják az alacsonyabb szinteket képviselő rendszerek és a primer teret képviselő elemi rendszerek, így a „Nagy Egész” valós tere közel állandó mozgástartalom-sűrűséggel rendelkezik. A dolgozat elképzelése szerint ez a különös, az időjárási jelenségekhez hasonlóan, folyamatosan átalakuló, örökmozgó konstrukció az Univerzum, amelynek virtuális eseményei a primer tér játékaként jelennek meg.
A dolgozatrészek mintegy szukcesszív approximációs folyamatként fokozatosan meghaladják egymást, ezért további részletekért célszerű a többi dolgozatrész bevezető-, és összefoglaló fejezeteit áttekinteni a konkrét részletekkel való ismerkedést megelőzően! Kiemelten ajánlható az ötödik rész második fejezete, vagy a nyolcadik rész összefoglaló fejezete. A primer tér valódi arca fokozatosan jelenik meg, több dolgozatrészben is szerepel, de az elképesztően különös tartalmi lényeg a kilencedik részben bontakozik ki.

Volt idő, amikor a dinoszauruszok uralták a földet, de kipusztultak. Jelenleg az emberi faj uralja a földet, és úgy tűnik, kipusztítja önmagát. Az emberi faj tudata által válhatott csúcsragadozóvá, és környezet átalakító tényezővé. A tudat egyik sajátos vonása a tudásvágy, amely a természet megismerésére, a jelenségek értelmezésére irányul. A megismerés, észlelés által, az értelmezés, a logika segítségével történhet. A létező valóság túl van a tudat hatókörén, ezért csak relatív módon ismerhető meg abszolút módon nem, ez logikailag kizárt, ugyanis az a szféra, ahonnan a jelenségek származnak, nem észlelhető, mivel nem bocsát ki információhordozókat. A dolgozat elképzelése szerint a primer tér a jelenségek forrása, ez a valami szélsőértéket képvisel, az, sejthető, hogy valami mozog, de arról nem szerezhetünk tudomást, mi az, ami mozog.
A megismerést az észlelés teszi lehetővé, ugyanakkor korlátozza is. Az ember tudata segítségével kiterjesztette érzékelési szféráját, de még így sem képes a létező jelenségek domináns többségének érzékelésére. A tudat és az érzékelés is változó, fejlődő jelenségek. A tudatfejlődés során megjelent a modellalkotási képesség, amely a létező valóság jelenségeinek közelítő jellegű megértése szempontjából kulcs szerepet kapott. A tudat által alkotott modellek a logika segítségével vizsgálhatók, megismerhetők, és abban a körben, amelyben illeszkednek a létező valósághoz a megismerés forrásai, lehetnek.
A jelenlegi műszaki alkotások döntő többsége, a kísérleti tapasztalatok mellett a differenciál egyenletek által képviselt modellek, és a modellek által megszerzett ismereteknek köszönheti létét. A differenciál egyenletek segítségével történő modellalkotás szisztémája a következő: Mivel a jelenségek, szélsőértékben nagyon kis részletekből tevődnek össze, ahol a közelítési hibák már elhanyagolhatóan kicsik, ezért a kis részletek esetére kell valósnak tűnő állításokat megfogalmazni, ez az úgynevezett differenciálegyenlet. A differenciál egyenletek megoldása matematikai módszerekkel lehetséges, ami a jelenség egészének tartalmi lényegére ad eligazítást. Miről van szó? Az eljárás rendszerszemléletű megközelítés szerint tér transzformáció tartalmú, ugyanis az alrendszerek viszonyát kifejező viszonyból, matematikai műveletekkel, a generált új minőségre jellemző viszonyokat próbál előállítani. Az eljárás eredendően beépített hibákat tartalmaz, ugyanis amíg a differenciál műveletek egyértelműek, addig az integrál műveletek többértelműek.
„A természet fraktál rendszerszintjei, az alrendszerek irányában egyfajta térfogati differenciál viszonyban állnak, ez a viszony egyértelmű. Az alrendszerek irányából a magasabb rendszerminőség irányába történő együttműködés vektorszorzat jellegű és részben integrál tartalmú, ez a viszony nem egyértelmű. A természetben minden jelenség fraktál természetű, ezért az alrendszerek felé egyértelmű-, a magasabb rendszerszintek felé nem egyértelmű viszony, a létező valóság legalapvetőbb sajátosságai között említhető.”
Az eljárás vitathatatlanul hasznos a műszaki gyakorlat szempontjából, viszont közelítés, hiszen a természet fraktál minden eleme és csoportja az anyagcsere által csatolt formában létezik és korrekt módon nem ragadható ki annak két rendszerszintje.
A rendszeraxióma szerint, az új minőséget a struktúra és az állapot generálja, ezért az alrendszerek viszonyából következő, minőséghalmazból ténylegesen az jelenik, meg amit a környezeti feltételek, azaz az állapotkörnyezet meghatároz. Az állapotkörnyezet fraktál természetű dinamikus jelenség, amely a minden rendszerszinten egyidejűleg zajló anyagcsere folyamatok által, csatolt módon folyamatosan változik. Az állapotkörnyezet meghatározó szerepe a megfigyelő számára követhetetlen és előre jelezhetetlen!
A dolgozatrész a kezdő fejezetekben a rezgő húrok viszonyain keresztül próbál ismereteket szerezni a kaotikus dinamikák sajátosságaival kapcsolatban. E próbálkozás alapját a hagyományos szemlélet képezi. Úgy tűnt a hagyományos szemléletben és az ezen alapuló modellekben ellentmondások jelennek meg ezért nem illeszkednek megfelelően a létező valósághoz. Például, ha a két végén befogott húrok mozgását a rugó-, és a kinetikus energia egyensúlya valamint folyamatos egymásba alakulása jellemzi, és a körmozgásból származtatható, akkor milyen módon származtathatók az összetett rezgésalakok, továbbá a differenciálegyenletek által szolgáltatott megoldáshalmaz vajon azonos-e a rezgésalakok ténylegesen lehetséges halmazával. Ez utóbbi felvetéssel kapcsolatban már d'Alembert is kételyeinek adott hangot. A dolgozat a különféle hagyományos ösvényeket követve, bár számos érdekes felismerést tett, de nem jutott érdemben közelebb a megoldáshoz, ezért úgy vélte, célszerűbb a rezgő húrok-, és a kaotikus dinamikák jelenségét a hagyományostól eltérő modellek segítségével vizsgálni. Új modellalkotási lehetőségek nyíltak meg a bináris jelek-, majd pedig az anyagcsere ösvényén haladva.
A bináris jelek ösvénye számos felismeréshez és új szemlélethez vezetett.

Kiderült: a két végén befogott húrok jelensége csak az emberi tudat terméke a természetben nem léteznek mozdulatlan jelenségek, a relatív mozdulatlanság csak vetületi minőség, és bizonyos környezetekben az észlelés tartalmaként azonosítható.
Kiderült: a folytonosnak hitt rezgésalak átmenetek nem folytonosak, a folytonos és a diszkrét megjelenés is csak az észlelés tartalmaként azonosítható.
Kiderült: A kaotikus dinamika nem a természet eredendően létező entitása, ő is csak relatív módon az észlelés tartalmaként létezik.
Kiderült: a kaotikus dinamika egyrészt a többértelmű egyenlő esélyű lehetőségből-, másrészt az algoritmus együttműködésekből származik.
Kiderült: Az algoritmus együttműködések a matematikai műveletek hierarchikus sorozatának új elemiként szemlélhetők, ugyanakkor fraktál alakzatba rendezhető fraktál természetű jelenségek. Az algoritmusműveletek a dimenziómentes értékhalmazokat képesek sokdimenziós fraktál alakzatokba rendezni, ezért segítségükkel modellezhető a természet rendszerfejlődés aspektusa.
Az algoritmus együttműködések műveleti-, és a műveleti pozíciók térbeli sorrendje előre jelezhetetlen, kiszámíthatatlan, az észlelő számára kaotikus.

Az indiai bölcsek, a „Rísik” szerint a világ csak káprázat, a letisztult belső kozmikus tudat a valóság. Ez a kijelentés a különféle gyorsétterem és bögrecsárda látogatók, valamint a biztos tudás ösvényén haladók szerint értelmetlen és polgárpukkasztó jellegű, de a jóga és a meditáció ösvényén haladók mellett, a nem tudás ösvényén botorkálók is képesek ráérezni a közelítés tartalmi lényegére.

A létező valóság minden eleme rendszerminőség, a rendszerminőség pedig az alrendszer minőségek viszonyából származik, tehát minden létező minőség tulajdonképpen viszony. A rendszerminőségek bizonyos anyagcsere feltételek teljesülése esetén képesek észlelni egymást. Az észlelés is az anyagcseréhez kapcsolódó viszony. Az észlelési viszonyok anyagcsere viszonyok, de ezen belül pozíció-, relatív mozgástartalom, valamint időlépték függők, következésképpen különbözők és változók. Kijelenthető, a jelenségek annyiféle változó alakban jelennek meg ahány észlelő létezik. E gondolatsor után talán a „Rísik” bölcsessége valóságosabbnak tűnik, hiszen az univerzumban valami létezik, de hogy mi az, ami létezik, azt nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, viszont a létezőről mindenki mást észlel.

E gondolati ösvényen haladva szemléljük ismét a mozgás a tér és az idő viszonyát.

Az elemi rendszerek a tudatunk által kreált jelenségek, e modell szerint ők pontszerű tovább már nem osztható, ugyanakkor pozíciótartó periodikus viselkedést tanúsító jelenségek. E jelenségek eredendően létező minőségjellemzője a véletlen periodikus változás, ami mozgásként azonosítható. Ebben a környezetben nem létezik términőség, és nem létezik időminőség sem. E minőségek nem képesek észlelési viszonyba kerülni, hiszen anyagcserét nem folytatnak

Nézzük, mit mérnek az időmérő eszközeink. A napóra föld és a nap relatív mozgását követi, a homokórák a homokszemek mozgását mutatják, a mutatós órák a mutatók mozgását mutatják, az atomórák a rezgések mozgását számlálják, a föld forgása és keringése a napok, és évek múlásával függ össze. Érzékelhető az órák mozgástartalmakat, mozgásmennyiségeket mérnek, az időmérés tartalmát pedig az úgynevezett etalonmozgások és a jelenséghez kapcsolható mozgások, összehasonlítása adja. Ha ez így van, ha mozgásokat mérünk, akkor hol van az idő, amit mérni kellene? Az idő, az nincs sehol sem, csak a viszony, a mozgások viszonya, az, ami van. E gondolati ösvényen megközelítettük az idő tartalmi lényegét:

Hát, ha ez igaz, akkor az elképesztő, de legalább a térméréssel több szerencsénk van, hiszen korrekt mérő rudakkal, lézeres távmérőkkel, geodéziai-, és csillagászati módszerekkel rendelkezünk, amik segítségévek korrekt térmérések végezhetők. Ez megnyugtatónak tűnik, de sajnos ismét itt van az új természetszemlélet, ami szerint ez nem így van. Ajaj, megint a polgárpukkasztás? Nem, ez nem az, ez a természet valódi arca.

Környezetünkben, a számunkra észlelhető jelenségek, közel azonos rendszerszintű, hasonló parciális viselkedésűek, amelyek etalon hosszúság-, és térmértékekkel összehasonlíthatók. A mérőszámok ebben az esetben is viszonyszámok, viszonyok, nem mérjük a teret, hanem számítjuk, feltételezve, hogy ezt megtehetjük. Környezetünktől eltérő, távoli rendszerszintek esetében többszörös Lorentz transzformáció-, és vetületkövető eljárásokat kellene alkalmaznunk, az összehasonlíthatóság érdekében, amit nem teszünk meg, ezért a mérések tartalmának korrektségéről nem beszélhetünk. Az eljárás lényege, az ismert szólással élve: „ a távoli rendszerszintű hosszúság-, és térmérések során almát a körtével hasonlítják össze.” Ha ez így van, akkor hol van az tér, amit mérni kellene? A tér, az nincs sehol sem, csak a viszony, az van, de milyen viszonyról van szó? A megértés érdekében térjünk vissza gondolatban a ventilátor jelenségére, amely képes parciális viselkedésű térkörnyezetet generálni a lapátok mozgása által. Vegyük észre a mozgó lapátok viszonyhalmaza, többszörös egymásba csomagolt körmozgások viszonyaként azonosítható, hiszen a lapátok terét a lapát anyagában lévő atomok elektronhéjain száguldozó elektronok feszítik ki. Kijelenthető: „a mozgó rendszerterek újabb, magasabb rendszerszintű tereket generálnak.” A jelenséget szemléljük a viszony aspektusából. Kijelenthető, a térképzésnél többszörös mozgásviszonyok játszanak szerepet, hiszen a rendszertereket tulajdonképpen egymásba csomagolt forgó mozgások feszítik ki. Most gondoljunk az idő definíciójára, amelyben a mozgások viszonya szerepel, a mozgások lehetséges viszonyának halmazában, többszörös és sokszoros viszonykombinációk is léteznek, ezek szerepelhetnek a tér definíciójában.

@ > A tér, többszörösen összetett mozgásviszonyok, viszonyaként azonosítható.

Érzékelhető, az idő definícióban egyszerű-, a tér definícióban összetett mozgásviszonyok szerepelnek. Közös algoritmusok hozzák létre a tér és időminőségeket, de az algoritmus ismétlődő működési ciklusai eltérők.

Vegyük észre, különös gondolati ösvény nyílt meg. Az ösvényen haladva, csoportosítsuk a mozgásviszonyokat, azok egyszerű és összetett jellege, valamint a köztük lévő közvetlen és közvetett anyagcsere kapcsolatok aspektusából.

Az új szemlélet szerint minden létező jelenség rendszerminőség. A rendszerminőségek az elemi mozgástartalmakból származtathatók, a struktúra-, és az állapotminőségek viszonya jelenik meg új rendszerminőségként.

Az előzők szerint az idő és a tér jelenségek is viszonyokként azonosíthatók, de ők nem tűnnek önálló rendszerminőségeknek, ugyanis esetükben nem jelölhetők meg összetartozó struktúra és állapotminőségek, vagy más aspektusból szemlélve, összetartozó struktúra és állapotviszonyok. Mi a jelentéstartalma a struktúra-, és az állapotminőségek összetartozásának? Az összetartozó struktúra és állapotminőségek rendszeralkotó képességét, az összetartozást, a közvetlen, és kölcsönös anyagcsere viszonyok hozzák létre. A természet fraktál jelenségei valamennyien mozgásviszonyokként azonosíthatók, e mozgásviszonyok között léteznek olyanok, amelyek közvetlen és kölcsönös anyagcsere kapcsolatokban léteznek, ezek a rendszerminőségek, és léteznek olyan viszonyok, amelyek között nincs közvetlen és kölcsönös anyagcsere kapcsolat. Ez utóbbiak egy részhalmaza jelenik meg tér, egy másik részhalmaza pedig időviszonyként vagy minőségként. Az idő-, és a tér mozgásviszonyok az észlelővel állnak külön-külön egyoldalú, tehát nem kölcsönös anyagcsere kapcsolatban, ezáltal képesek megjelenni az észlelő számára. Amíg a rendszerminőségeket generáló közvetlen és kölcsönös anyagcsere viszonyok abszolút módon léteznek, addig a közvetett módon, a szemlélő által létesült anyagcsere viszonyok csak relatív módon léteznek.

Az előzők szerint, az időként azonosított viszonyokban egyszerű mozgásviszonyok, a terekként azonosított viszonyokban összetett mozgásviszonyok szerepelnek, milyen módon lehetne megragadni e viszonyok osztályszintű lényegét? Vegyük észre, amíg a rendszerminőségek külső mozgástartalma viszonylag egyszerű vektor-, pontosabban fraktál vektor jellegű, addig a belső mozgástartalom sokszorosan egymásba csomagolt forgó fraktál természetű. E gondolatsorra alapozva hipotézis fogalmazható meg:

@ > Az idő: Közvetlen anyagcsere viszonyban nem lévő, rendszerminőségek külső mozgástartalmainak viszonyaként azonosítható.

@ > A tér: Közvetlen anyagcsere viszonyban nem lévő, rendszerminőségek belső mozgástartalmainak viszonyaként azonosítható

Az egymástól lineáris értelemben, független mozgáskomponensek által kifeszített, sokdimenziós virtuális fraktál tér sokszorosan összetett, minden eleme fraktál természetű. A természet fraktál alakzatnak nem megszámlálható rész fraktál alakzata létezik, az egyik ilyen alakzat az idő fraktál, egy másik ilyen alakzat a tér fraktál, de létezik a bontócentrumok fraktál alakzata és sok más fraktál alakzat is. Valami létezik, ami túl van a tudat hatókörén, nem tudjuk-, és nem tudhatjuk mi az valójában. A mi tudatunkban jelennek meg a különféle aspektusok, mint például a mozgás az idő vagy a tér, a létező valóságban e minőségek nem elkülönülten, hanem együtt, oszthatatlan módon vannak jelen.

Semmi

Az idő-, és a tér természete.

A dolgozat elképzelése szerinti idő-, és térdefiníciók tartalma megjeleníthető a következő alakban is:

@ > Az idő: Rendszerminőségek külső mozgástartalmainak viszonyaként azonosítható.
@ > A tér: Rendszerminőségek belső mozgástartalmainak viszonyaként azonosítható.

E megközelítés, még mindig nem tárja fel teljes részletességgel a lényeget, a megértéshez át kell tekintenünk a kijelentések tartalmát.

1. Rendszerminőségek külső mozgásviszonya:
A rendszerminőségeket, egymásba csomagolt forgó mozgástartalmak alkotják, így eredendően létezik külső és belső mozgástartalmuk, amely az elemi rendszerek mozgástartalmából származtatható. E mozgások összehasonlításáról lehet szó, ez világos nem? Sajnos nem, ugyanis a rendszerminőségeket, egymásba csomagolt forgó mozgást végző alrendszerminőségek generálják, amelyek egyidejüleg részét képezik a sokdimenziós természet fraktál alakzatának is. Más kifejezéssel élve, az alrendszerek egyidejűleg több rendszerminőség alrendszerkészletében is szerepelnek és minden rendszerszint minőségéhez kapcsolható egy külső mozgástartalom. Minden külső mozgástartalom forgó vektorként azonosítható. E forgó mozgásvektorok rendszerszintenként kapcsolódnak egymáshoz és egy különös, dinamikus vektort, - az úgynevezett fraktál vektort- alkotnak. /A megértést segítő példaként szemléljük egy atópályán haladó személygépkocsi esetét, amely változó sebességgel halad a kanyargós pályán, de közben együtt forog a földdel, és résztvesz a nap körüli keringésben is, továbbá a naprendszerrel együtt forog a tejútrendszer központi része körül és még a tejútrendszer mozgását is követi. Belátható, a személygépkocsi mozgását sok-, forgókomponensű vektor jellemzi. Ez a vektor egy fraktál vektor, amelynek minden komponense eltérő, de hierarchikus sorozatot alkotó dimenziószintet képvisel./
Az előzők szerint, az "idő definícióban" a rendszerminőségek külső mozgástartalmát képviselő fraktál vektorok összehasonlításáról van szó.
1. 1. Mozgásvektorok fraktál térben:
Hagyományos szemléletünk szerint a testek mozgása a háromdimenziós valós térben történik és mozgásvektorokkal, valamint ezek differenciál változataival jellemzhető, az egymástól lineáris értelemben, független mozgáskomponensek által kifeszített sokdimenziós virtuális fraktál térben ez nem így van. A létező valóság tere a sokdimenziós virtuális fraktál tér, a jelenségek e térben léteznek, de számunkra a háromdimenziós valós térben nyilvánulnak meg. A sokdimenziós virtuális fraktál tér dimenziószintjein létező rendszerminőségek parciális viselkedésben térnek el egymástól, ez a viselkedés különbség a dimenziószintet kifeszítő mozgásvektorok eltérő léptékviszonyaival függ össze. A dolgozat elképzelése szerint, a rendszerminőségek, fraktál elven egymásba csomagolt forgó mozgástartalmak, amelyek léptéke durván hatványfüggvény szerint csökken, minden egyes csomagolási művelet során. Ez a csomagolási művelet szemlélhető kölcsönhatásként. Az egymást követő kölcsönhatások a természet fraktál új rendszer-, vagy dimenziószintjét hozzák létre. Minden egyes dimenziószinthez kapcsolódik egy-egy külső mozgásvektor, amelyek rendszerszintenként illeszkednek egymáshoz, ugyanakkor dinamikus forgó mozgást is végeznek, ez a különös jelenség a fraktál vektor.
@ > A sokdimenziós fraktál térben a mozgás fraktál vektorokkal jellemezhető.

1. 2. Dinamikus fraktál vektorok összehasonlíthatósága:
Az előzők szerint az idő definícióban szereplő mozgástartalmak összehasonlításához fraktál vektorok összehasonlítására lenne szükség, amely nem tűnik túlzottan egyszerű műveletnek, hiszen a saját lépték szerint forgó vektorkomponensek, észlelése egymás számára még a vetületi viszonyok által korlátozott is. /Értelmező példaként gondolhatunk a lemezes sötétítő szerkezetekre, amelyeken bizonyos állásban átláthatunk, másik állásban viszont nem, de a derékszögű koordinátatengelyek esetére is gondolhatunk, ők zérus méretű vetületben látják egymást./
Hagyományos szemléletünk szerint az idő a háromdimenziós valós térben "skaláris" minőség, amelynek egysége a másodperc. /Jelenleg a másodperc az alapállapotú cézium-133 atom két hiperfinom energiaszintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzás 9 192 631 770 periódusának időtartama./ Jelenleg úgy véljük, az univerzum bármely észlelhető mozgásjelensége ezen időetalonnal közelíthető és értelmezhető. Némi szépséghibálya e szemléletnek a relativitáselmélet, amelyet szintén megdönthetetlenül igaznak vélünk és e szerint a tömeg hajlítja a teret de még az idő léptékét is változtatja. Ha ez így van akkor felmerülhet a kérdés vajon a mi időetalonunk léptékét milyen tömeg és mennyire torzíthatja? Más aspektusból szemlélve, a mi idő etalon cézium atomunk, milyen módon viselkedik más anyagcsere környezetben? Sejthető a "Nagy Rendszer" nem tud a mi időszemléletünkről, Ő csak létezik.
Az új természetszemlélet szerint minden ami létezik az rendszerminőségként létezik és minden rendszerminőség egyetlen nagy természet fraktál részeként létezik, következésképpen fraktál minőséget képvisel. Mivel az idő is létezik, ezért e szemlélet szerint ő is fraktál minőségű, eltérő léptékű rendszerszintekkel és vetűleti minőségekkel, amely korrekt módon, dinamikus fraktál vektorokkal közelíthető.
Az előzők szerint a fraktál térbeli mozgások fraktál vektorokkal közelíthetők, amelyek összehasonlítása által jön létre egy viszony, amely szintén fraktál vektorként azonosítható, ez a viszony-vektor az idő. Érzékelhető a korrekt eljárás szinte kilátástalanul körülményes, hiszen ehhez ismernünk kellene a dinamikus fraktál vektorok összehasonlítására vonatkozó szabályokat, de jelenleg ezek sajnos nem ismertek, bár sejthető a megoldás a mátrixalgebra irányában keresendő. Korrekt eljárás hiányában valamiféle közelítésekkel élhetünk, például egyes vektorkomponenseket hasonlíthatunk össze, vagy a többszörös Lorentz transzformációkat alkalmazva a fraktál vektorokat hozzuk összehasonlítható alakra, de felmerülhet a vektorok valamiféle abszolút értékének összehasolítása is. A közelítések lehetőségek, amelyek mind hasonló problémát vetnek fel, konkrétan: Milyen dimenziótartalmú és milyen jelentés tartalmat hordozó mutatók jelennek meg az egyes eljárások során? Az előzők figyelembevételével meglehetősen esetlegesnek tűnnek az Univerzum korával, vagy az egyes égi objektumok időbeli viselkedésével kapcsolatos becslések.
Létezik egy szemléletalakító, az előzőktől eltérő aspektus is, nevezetesen, a fraktál vektorok komponensei gyorsulás viszonyban léteznek, egyfajta hierarchikus gyorsulás sorozatelemeket valósítanak meg. /E kijelentés belátható, hiszen egymásba csomagolt forgó mozgásokról van szó és mint az ismeretes a forgó mozgás irányváltó mozgás ami gyorsulásként definiált./ A jelenlegi gyakorlat az út idő szerinti első differenciálhányadosát sebbességként-, a második differenciálhányadosát pedig gyorsulásként értelmezi, de nem rendel fizikai tartalmat a további magasabb fokú differenciálhányadosokhoz, ez pedig a sokdimenziós virtuális fraktál terek mozgásviszonyainak értelmezéséhez szükséges lenne, az új természetszemlélet más ösvényen közelít.

2. Rendszerminőségek belső mozgásviszonya:
A rendszeraxióma szerint az új rendszerminőséget a struktúra-, és az ő állapotának viszonya generálja. Az új rendszerminőség külső jellemző, az állapotkörnyezet minőség és a struktúra minőség, belső jellemzők, az ő mozgástartalmuk képviseli a rendszer belső mozgásviszonyait.

2. 1. A tér, fraktál természete
A jelenlegi gyakorlatban szerepel a korrekten nem definiált tömeg jellemző, amely a dolgozat értelmezése szerint durva közelítéssel a becsomagolt mozgástartalmak valamiféle fraktál elvű összegezésével, egyfajta abszolút értékével lehet egyenértékű. A rendszerek állapotkörnyezetének és struktúrájának tömegarányát figyelembevéve kijelenthető, a becsomagolt mozgástartalmak domináns részét a struktúra képviseli. A struktúrában létező mozgástartalmak egyfajta becsomagolt mozgás fraktál alakzatot alkotnak, amelyekben szerepelnek a binomiális szintektől az ismétlődő kölcsönhatások során létrejött magasabb szintű rendszerek. Az eltérő rendszerszintek, eltérő halmazterjedelmű-, és eltérő léptékkörnyezetű alrendszerkészlettel rendelkeznek. A fraktál által képviselt mozgástartalmat az egyes rendszerszinteken létező rendszerek mozgástartalmának valamiféle fraktál elvű összegezése adja. A fraktál összegzésre jelenleg még nem áll rendelkezésre kidolgozott műveleti utasítás, de ez a mutató jó közelítéssel arányos lehet a struktúra fraktál rendszerszintjeinek számával, vagy más aspektusból szemlélve a fraktál terjedelmével.
Az előzők szerint, amikor egymástól független struktúra fraktál alakzatok összehasonlítására kerül sor akkor jelenik meg az úgynevezett tér fraktál alakzat. E gondolatsor érzékelhetővé teszi a tér fraktál viselkedését. Az összehasonlításnál gyakorlatilag fraktál műveletekről van szó, a fraktál tér jellemzői fraktál műveletekkel állítható elő. Belátható, a fraktál műveletek eredménye lehet dimenzió nélküli ha azonos rendszerszint terjedelmű fraktál alakzatok, elemenkénti összehasonlítására kerül sor, és lehet dimenzió tartalmú, ha eltérő terjedelmű fraktál alakzatok összehasonlítására kerül sor. Az előző esetben a szám fraktál egy része jelenik meg, az utóbbi esetekben pedig a mutatók mellett megjelenik egy dimenzió fraktál alakzat is amelyek a konkrét mutatók pozíciójához illeszkedő dimenziókat jelenítik meg.
Kérdés merülhet fel a fraktál összehasonlitás eredményhalmazával kapcsolatban. Belátható a fraktál egésze és minden diszkrét eleme, vagy tetszőlegesen választott csoportja összehasonlítható a másik fraktál hasonló elemeinek bármelyikével, ezért az eseményhalmaz terjedelme nem számbavehető, ugyanakkor az összehasonlítási lehetőség nem jelenti azt, hogy ennek van értelme és valós tartalma, a mutatókhoz rendelet minőségjellemzők számunkra többnyire ismeretlenek.
Struktúrák esetében létezik az úgynevezett pozícióváltás nélküli mozgás, amikor a struktúra fraktál dimenziót vált, például összeomlik és a magasabb rendszerszint minősége helyett egy alacsonyabb rendszerszint minőségei jelennek meg. Ez az ösvény elvezethet a térnyelők környerzetének megértéséhez, ilyen például a fekete lyukak környezete.

2. 2. A tér, anyagcsere áramlás aspektusa
A létező valóság sokdimenziós virtuális fraktál tere szemlélhető az anyagcsere téráramlások aspektusából is, ezen a gondolati ösvényen haladva a tér dinamikus aspektusa jelenik meg. Induljunk el ezen az ösvényen.
Az egyik rendszerhipotézis szerint: "Minden rendszerminőség időléptéke nagyobb alrendszerei időléptékénél", ez nagyobb élettartamot jelent, ami csak úgy valósulhat meg, ha a rövidebb élettartamú alrendszerek cserélődnek.
Minden rendszer kívülről növekszik, belülről fogyatkozik" Ez a kijelentés megfogalmazható a következő alakban is: "Minden rendszer anyagcserét folytat". Az anyagcsere háromszereplős jelenség, bejön az anyagcsere spektrum a külömböző rendszerszintű alrendszerekkel, a rendszerben működő bontócentrum bontja a bejövő spektrumot, majd a bontott spektrum egy részét kibocsátja a kicserélt spektrummal együtt. /Értelmező példaként szemléljük az élő rendszerek viselkedését, osztály szinten minden más rendszer is hasonlóan viselkedik./
Minden rendszer centrum részén bontócentrum létezik, amely a bejövő anyagcsere spektrum aspektusából szemlélve térnyelő, a kibocsátott spektrum aspektusából szemlélve pedig térforrás. A bejövő és a kibocsátott anyagcsere spektrumok téráramlásokként viselkednek, téráramlásokként valósulnak meg.
Az előzők figyelembevételével, belátható, a természet fraktál alakzatba rendezett rendszerminőségek mindegyike tartalmaz egy bontócentrumot, amely egyidejűleg térnyelőként és térforrásként működik, következésképpen a természet fraktál alakzat szemlélhető olyan téráramlás fraktál alakzatként, amelynél a térforrások és térnyelők között, sajátos fraktál elven csatolt viszonyban, folyamatosan téráramlások zajlanak.
Ez a tér nem rakható össze háromdimenziós-, vagy más jelenleg ismert térelemekből, ez a tér minden képzeletet felülmúló módon összetett és dinamikus.
A fentiek figyelembevételével sejthető: a sokdimenziós virtuális fraktál tér tartalmi lényege kívül esik az emberi tudat hatókörén.